Pedagógusok Magazinja

Színházi világnap

1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a színházi világnap. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Ezen a napon köszöntik a színészeket.

Jó hír, hogy a hazai színházlátogatók és előadások száma folyamatosan növekszik.

Az idei színházi világnapon Carlos Celdrán kubai rendező írta meg gondolatait.

“Színházi eszmélésem előtt mestereim már javában munkálkodtak. Saját életük maradványaira építettek hajlékot és költészetet. Közülük sokan ismeretlenek vagy alig emlékszünk rájuk: a próbatermek és a zsúfolásig megtelt színházak nyugalmában dolgoztak csendben, alázatosan, majd sok évnyi munka és nagyszerű teljesítmények után lassan elhagyták helyüket és eltűntek. Amikor megértettem, hogy nekem is ez a sorsom, azt is megértettem, hogy bámulatos és egyedi örökséget kaptam tőlük: nincs más, mint a megismételhetetlen pillanat megélése; a pillanaté, amikor a színház sötétjében találkozol a másikkal, és nincs védőháló, csak a mozdulat és a leleplező szó igazsága. Színházi szülőhazám találkozásokból épül a város legkülönbözőbb pontjairól érkező nézőkkel. Ők azok, akik estéről estére azért jönnek el a színházainkba, hogy megosszanak velünk néhány percet, néhány órát. Ezekből a kivételes pillanatokból áll az életem, amikor nem saját magammal és szenvedéseimmel törődöm. Újjászületek, és megértem a színház hivatását: átélni az adott, a múló pillanat puszta igazságát, amikor tudjuk, hogy igaz, amit a reflektorok fényében mondunk és teszünk. Ez mutatja meg leginkább, milyenek vagyunk. Színházi szülőhazám, az enyém és a színészeimé azokból a pillanatokból szövődik, melyekben nem bújunk maszkok mögé, nincs többé mellébeszélés és félelem, hanem mi magunk vagyunk, és a sötétben megfogjuk egymás kezét.
A színházi hagyomány nem hierarchikus. Senki sem gondolja, hogy a színháznak lenne a világban vagy egy városban vagy egy kiemelt épületben egyetlen központja. A színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a földrajzot, de beleavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. Minden színházrendező a sírba viszi az utánozhatatlan, világos és szép pillanatokat, mindegyikük ugyanúgy tűnik el, és nincs semmilyen természetfeletti erő, ami megvédené őket. A nagy mesterek tudják, hogy az elismerés semmilyen formája nem érvényes a munkájuk lényegét illető bizonyosságon kívül: vagyis azt, hogy kétségek közepette csak pillanatokra valósítják meg az igazságot, a kétértelműséget, az erőt, a szabadságot. Semmi sem éli túl őket, marad utánuk néhány adat, fotó, videó felvétel, elképzeléseik halvány lenyomata. Ezekből a felvételekből a közönség csendes rezdülései hiányozni fognak, ahogy az éppen megértett és átélt pillanat varázsa is, ami megismételhetetlen, elmesélhetetlen. Ez csak néhány másodperc, ami áttetszőbb, mint maga az élet.
Amikor megértettem, hogy a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület, felszabadító döntést hoztam: ne menj el onnan, ahol vagy, ne rohanj máshová. Ahol te vagy, ott a közönség. Ott vannak a társaid, akikre szükséged van. Otthonodtól távol a mindennapi élet kusza és átláthatatlan. Ezen a látszólagos mozdulatlanságon dolgozz, indulj a legnagyobb utazásra, járd be újra Odüsszeusz és az argonauták útját: légy az a mozdulatlan utazó, aki segíti, hogy saját világod súlyosabb és szilárdabb legyen. Utazásod ahhoz a pillanathoz vezet el, amikor a hozzád hasonlókkal találkozol. Feléjük tartasz, a szívükhöz, a lelkükhöz. Feléleszted és összegyűjtöd érzelmeiket, emlékeiket. Utazásod szédítő, gazdagsága felmérhetetlen és senki nem teheti semmissé. Valójában nem fogjuk fel, hogy ez az utazás a nép képzeletében, a legtávolabbi földekbe vetett mag, vagyis a nézők polgári, etikai és emberi lelkiismerete. Így hát nem mozdulok, otthon maradok, látszólag nyugodtan, valójában éjjel és nappal munkába merülve, hiszen e mozdulatlan mozgás lendülete művészetem titka.”


Carlos Celdrán

Carlos Celdrán rendező, író, színházigazgató 1963-ban született Havannában, 1968-ban szerzett diplomát a havannai Művészeti Egyetemen, és még ebben az évben rendezőként kezdett dolgozni a havannai Buenida színházban. 1996-ban megalapította saját társulatát, az Argos Teatrót. Brecht, Beckett, Ibsen, Strindberg darabjainak előadásaival nem csak Kubában, hanem Európában is sikereket arattak. Ezen túl kortárs kubai szerzők műveit is bemutatták. A társulat legjelentősebb elismerését Celdrán 10 Millones című darabjának előadásával nyerték el. Carlos Celdrán Kubában és Dél-Amerika számos színházi egyetemén tanít.

Forrás: Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja, MTI

Kapcsolódó cikkek

KÖVESS MINKET!

pedagogusok-magazinja.hu

Társoldalaink

altalanossuli.hu

csakszuloknek.hu